Hirosima – A béke és a pusztítás városa

Előző Japánról szóló posztomban el is lőttem az utazás egyik autós csúcspontját, a Mazda Múzeumot. Mielőtt a következőt (Tokyo Motor Show) is eltüzelném, legyen szó egy kicsit arról is, amit az országból tapasztaltunk. Természetesen lesz szó autókról, meg egyéb járművekről is ( ;

Ennyi cuccal, 2 fővel, 7 napra talán utoljára 18 évesen indultunk. Visszafelé 1 táskával több volt, jött egy robot, egy G-Shock, meg néhány JDM kisautó, és egyéb szuvenírek

Kezdjük mindjárt repülőkkel. Életem eddigi leghosszabb útja a megboldogult Malévval volt, Isztambulba, ezen kívül csak kontinensen belüli fapados járatokon ültem, azokon se sokszor. Budapestről Tokióba nincs direkt járat, így Ausztriában át kellett szállnunk. A BP-Bécs nagyjából addig tart, amíg felszáll, majd leszáll a repülő. Kis távra kis gép dukál, egy Bombardier Dash 8 Q400 vitt minket. A földi, 4 kerekű közlekedésnek nagyjából minden szegmense érdekel, a légiről nem mondanám el ugyanezt, de egy rendes old school légcsavaros gép azért lázba hoz. A Dash 8 nem mai gyerek, maga a típus 1983 óta létezik, a 78 fő kapacitású 400-as sorozat 1995 óta, tehát már az is 24 éves (bár néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a ’90-es évek kb. 10 éve voltak, de nagyon nem). Turboprop motorja van, ami eleve viszonylag halk, ezt egy NVS nevű, mikrofonokkal és mesterséges zajt generáló hangszórókkal operáló rendszer még tovább tompítja. Azt kell mondjam, sikerrel, ugyanezen távon utaztam korábban is légcsavaros géppel, az egy rendes, zajos, oldtimeres gépélmény volt, ez meg csendesebb, mint egy sugárhajtóműves gép.

Bécsből Tokióba egy nagy sugárhajtóművessel utaztunk, a belseje elég komoly volt, a gombokkal sötétíthető elektrokróm ablakok, meg a szórakoztató rendszer fasza volt, de mint gép, boccs, nem érdekel, így nem is fogok róla írni, akit érdekel, elküldöm a járatszámot.

A repülőn a japán gasztronómiával való ismerkedésünket is megkezdtük. Nem szoktam zászlóra tűzni és lobogtatni, de itt hozzá tartozik a sztorihoz, hogy a feleségemmel mindketten vegetáriánusok vagyunk (a gyerek nem az, vendégségben, oviban eszik húst, meghagyjuk neki a döntés lehetőségét, de ő most sajnos otthonmaradt a nagyszülőkkel, mert ezt a programot lehetetlen lett volna vele együtt végigcsinálni – ez volt a szűlői lelkiismeretfurdalásos blokk). Szóval ez azért okozott némi bonyodalmat, mert a legtöbb japán kaja, akár streetfood, akár más, valamilyen húst/halat/ismeretlen eredetű élőlényt tartatalmaz, amiknek gyakran angol nevük sincs, tehát még ha rá is írták, hogy mi az, akkor sem voltunk túl magabiztosak. Elárulhatom, hogy nem egy gasztro-túra lett a végeredmény, de azért találtunk érdekes dolgokat, lesz is szó róluk később. Itt a repülőn viszont minden feliratozva volt, így tudtunk táplálkozni. A moszatos snack elég fless volt, az Asahi viszont itt is egy kukoricás szar. Boccs.

moszatos snack, nekem bejön

kukoricadarás izé, de legalább ‘ingyen‘ volt, bár a 2. után inkább teáztam

A huszon-x órás út végét sikerült megkoronázni azzal, hogy pont napfelkeltére értünk a felkelő Nap országába. Ez a világon mindenhol szép látvány, de az égből még sosem láttam, szóval nekem ez a top.

A 2 óra autó, 20 óra repülő után jöhetett végre a legendás japán vasút. Japan Rail Pass-ot váltottunk, amivel elég sok városon belüli járattal is lehet utazni, és nagyjából minden városon kívülivel. Gyorsan kiderült, hogy a „nagyjából” azt jelenti, hogy Hirosimába egy sinkanszen járattal nem tudunk eljutni, de a nyelvi akadályokat kézzel-lábbal, és menetrend nyomtatással áthidalva sikeresen tudtunkra hozta az állomás egyik jegyellenőre, hogy hol és mire kell átszállnunk. (Később felfedeztük a hyperdia.com-ot, és teljesen profin terveztük a vonatos utazásokat.)

A legenda mindjárt meg is dőlt: első járatunk 5 perces késésben volt. Ezért a kijelzőkön igen sűrűn elnézést kértek, és az éjszakai karbantartás csúszására fogták. Nekem ez teljesen szimpatikus volt, mert 1. VAN KARBANTARTÁS!!! 2. az út közepére behozták. Tokió-Hirosima egyébként kb. 850 km, amit balfaszkodással együtt is szűk 5 óra alatt letudtunk. Vesd össze: Szeged-Hajdúböszörmény, 240 km, 5 óra, ha minden csatlakozás kiadja. De nem adja ki.

A sebességen, pontosságon, és gyakoriságon (5 percnél többet nem vártunk vonatra) kívül a legdöbbenetesebb élmény a tisztaság. Nemrég volt egy konzultálós hangulatú egyetemi előadásunk, amit egy volt MÁV-os, jelenleg pedig egy másik vasúti cégnél, de szintén magas beosztásban dolgozó, iszonyatosan nagy tudású úriember tartott. Ő jegyezte meg, hogy

„ja, ugye, mindig mondom, hogy milyen szörnyűek ezek a kalauzok, hogy így összekoszolják a vonatokat”

– célozva arra, hogy nem a MÁV hibája a koszos vonat. Leendő záróvizsga taggal nem vitatkozik az ember, de nem tudok teljesen egyetérteni. Aláírom, hogy kulturálisan is fel kellene nőnünk, de ha valami eleve retkes, arra még az sem vigyáz túlzottan, aki amúgy minden másra igen. Meg a japán vonatok is koszolódnak, kívül-belül, csak hát ugye, ha becsülettel takarítják, az sokat segít ezen. Lehetne vekengeni a szolgáltatás árán, persze, sokkal drágább ott, mint itt, de a fizetésekhez viszonyítva nem sokkal rosszabb a helyzet.

Nem, nem repülő, ez egy vonat, a híres sinkanszen (shinkansen)

Első célpontunk tehát Hirosima volt, aminek fő autós látványossága a már megírt Mazda Múzeum. Maga a város egy átlag japán nagyváros (legalábbis a vonatablakból szerzett benyomások alapján), iszonyatos népsűrűséggel, a házak között kevés zölddel, de a betondzsungelt megtörő nagy parkokkal, és Magyarországról nézve felfoghatatlanul magas házakkal. Persze ekkor még nem jártunk Tokióban, 238 m magasan, az 54. emeleten…

Ha kivonom a múzeumot, egy délutánunk volt a város megismerésére. A legfőbb látnivalók kutyafuttában (illetve a JR Pass-szal használható Loop Bus-szal) megvoltak, köztük a Hiroshima Peace Memorial Park, a város jelképének számító Atombomba-dómmal. Az eredetileg ipari kiállító és vásárcsarnokként szolgáló épület fölött robbant az 1945 augusztus 6-án ledobott atombomba, ami 1,5-2 km-es körzetben pusztított el szinte minden épületet, 70-80 ezer embert végzett ki azonnal, év végéig, a sugárfertőzés miatt összesen nagyjából 140 ezret. 1985-ig további 65 ezren haltak meg az atomtámadás utóhatásaként. A városban csak néhány, földrengésbiztos épület maradt úgy-ahogy talpon. Ebből ezt megtartották és stabilizálták a támadás utáni állapotában, örökre emléket állítva a pusztításnak. Nyilván erről helyben kevésbé emlékeznek meg, de a japán történelemnek sem volt ez egy dicső korszaka, Hirosima pedig pont katonai központként működött. Ez sem legalizálja persze a támadást, de egy háborúban nincsenek szentek. A magam részéről a ’91-92-es Jugoszláv háborút „sikerült” megélni, még úgy sem szép élmény, hogy kisgyerek voltam, és a mi környékünkön konkrétan nem voltak harcok. De a tankok látványa, a hangulat, a rettegés, pont elég volt.

Node! Beszélgessünk végre autókról is! Hirosimában dominálnak a kei car-ok. Aki valami okból nem tudná mi ez: egy adókategória, ami a 3,4 m hossz, 1,48 m szélesség, 660 köbcenti lökettérfogat és 63 lóerő alatti autókat jelentősen kisebb adóval sújtja, mint az ennél nagyobbakat. Ezzel a felelős fogyasztást ösztönzi, azaz akinek nem kell ennél nagyobb autó, az nem is vesz nagyobbat. Ez a valós downsizing, nem az 1 literes Mondeo. A felhőkarcolók között jellemzően robotizált garázsokban parkolnak, a kisebb utcák kisebb házai alatt pedig általában egy 1-2 állásos garázs van, természetesen garázsajtó és kerítés nélkül, mert itt valahogy nem divat elvenni, ami másé. A házak alapterülete sem sokkal nagyobb, mint 2 kei car.

A kei carokon kívül a taxik dominálják az utcaképet. Ez a szolid droszt a Hirosima vasútállomásnál található.

Az este folyamán folytattuk a barátkozást a japán gasztronómiával: megismerkedtünk egy kakaós süteménnyel (ami amúgy főleg vörösbabból van), és a clear-colával. Vásárláskor nagyban támaszkodtunk a google kamerás fordítójára, de ez egy korlátozottan ütőképes fegyver, ha japánról akar fordítani az ember. Eleve többféle írásmódjuk van, ezt néha vegyítik is, és nem használnak szóközöket. Ezért attól függően, hogy mekkora területet sikerül befókuszálnia a kamerának, változik, hogy épp „finom és ízletes”, „büdös és rossz”, vagy „halálos méreg” jelenik meg a kijelzőn, ugyanazon élelmiszeren. Na így döntsd el, hogy meg akarod enni, vagy sem.

A hirosimai szállásról csak egy képet osztanék meg: a WC-t. Ez még egy szolidabb darab, a deszka nem fűtött, és vízhőmérsékletet sem lehet állítani, de az irányt és az erősséget igen. Örülhet a luksimuksi!

Másnap reggel egy kávéval indítottunk (nem erőssége Japánnak) egy kevésbé turista-orientált helyen (hacsak lehet, az ilyesmit preferáljuk). Kicsi műbőr padok, alacsony asztalok, középen pedig egy újságos láda… amiből random kivettem egy magazint. Természetesen csöcsökkel nyit, és pár cikk után (a tematikáról nyilván fogalmam sincs, de a képek konszolidáltak voltak) el is jutunk egy rendes hentai mangához, ahol hát, öö, szóval fröcsög minden, mindenhonnan.

Hamár így felhergelődtünk, egyenes volt az út a Mazda múzeumba, a hirosimai program záróakkordjaként.

Aki akarja az autót úgy is látni, hogy nem takarja el egy “csúnya” 4 rotoros 26B, az kattintson a múzeumos posztra

A múzeum után Kiotó felé vettük az irányt, ahol részt vettünk egy teaszertartáson, videojátékoztunk, és ordenáré pornó-mangákat nézegettünk, de ez már legyen a következő poszt témája.